24 hozzászólás

E3 sajtós szemmel – avagy az érme másik oldala (1.rész)

szerző : dátum : 2015. június 8.
 

Az elmúlt pár évben többször is ellátogattunk az E3-ra, és úgy gondoltuk, hangolódásként a tapasztalatainkat összegző cikksorozattal jelentkezünk. Az első részből többek között kiderül, hogyan és milyen áron lehet eljutni a világ legfontosabb játékipari eseményére.

Ha kimaradt volna, mindenképpen érdemes pótolni a cikksorozat másodikharmadiknegyedikötödik és hatodik részét.

Egy hirtelen rögtönzött közvélemény-kutatás valószínűleg nem hozna különösebben sokkoló végeredményt, ha azt kérdeznénk meg a videojátékos tömegektől, melyik a legnagyobb show. Minden gamer nem titkolt, nedves vágyálma, hogy egyszer eljusson az E3-ra. Azonban tényleg olyan jó móka ez, mint amilyennek látszik? Hogy működik, milyen egy ilyen kiállítás belülről? Egyáltalán van még mostanság létjogosultsága? Az elkövetkezendőkben publikálásra kerülő cikk sorozatunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ, továbbá pro és kontra érvekkel próbáljuk megvilágítani mindazt, ami a csillogáson túl van, vagyis ami nem feltétlenül látható az átlag játékos számára. Ezen felül persze szemezgetünk majd saját élményeinkből is.

100_2314

Mi is az az E3?

Nem nagyon hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, aki a témában érdekelt, de azért rend a lelke mindennek. Az E3 egy olyan videojátékokkal foglalkozó show / kiállítás, ahol a műfajban érdekelt cégek (kiadók és fejlesztők egyaránt, esetleg közösen) bemutatják a következő időszegmensben (ami lehet pár hónap, de akár év is) majdan megjelenő produkcióikat. Korábban a CES és az ECTS töltötte be eme szerepet, de aztán jött, látott és győzött az a bizonyos három E betű (merthogy a rövidítés ugyebár az Electronic Entertainment Expo-t jelöli).

A show legelőször 1995-ben került megrendezésre Los Angelesben, és két évtől eltekintve – amikor is Atlantába költözött a show – itt is maradt a mai napig, legfeljebb a formája és helyszíne változott kicsit. Gondolunk főleg itt a 2007-es és 2008-as esztendőkre, mikor gazdasági megfontolások miatt kisebb volt a kiállítás, inkább csak újságírók fogadására próbáltak a szervezők fókuszálni. Az előbbi alkalommal nem is a jól megszokott Los Angeles-i Convention Center adott otthont a cégeknek, hanem Santa Monica különböző szállodáiban zajlottak a prezentációk a költségcsökkentés jegyében. Aztán ahogy az lenni szokott, a változások nem jöttek be, 2009-től újra teljes pompájában tündökölt a rendezvény. No de ennyi elég is a történelemből, akit érdekel a téma, úgyis utánanézett már, hiszen rengeteg cikk fellelhető erről, mi pedig nem feltétlenül erre szeretnénk kitérni, mint ahogy azt a bevezetőben is említettük.

100_2457

Ki mehet, ki marad otthon?

Röviden válaszolva: szinte bárki de mégsem mindenki. A furfangos válasz mögött az áll, hogy a hivatalos verzió szerint ez egy zárt show, belépés csak a videojáték-ipar melósainak (kiadók, fejlesztők, terjesztők, forgalmazók, marketingesek és egyéb üzleti mókusok + ugye a sajtó) dukál. Azonban ahogy az lenni szokott itt is vannak kiskapuk. Napjainkban igen népszerűek a különböző blogok, Youtube csatornák, de korábban sem volt különösebben bonyolult valamilyen – jól megalapozott! – indokkal belépőt igényelni.

Mindez persze azért nem olyan egyszerű, ahogy hangzik, hiszen bizonyítani kell egy regisztrációs folyamat során a jogosultságunkat, az újságíróktól például a személyes adatokon túl közelmúltban publikált cikket, főszerkesztői ajánlást is kérhetnek és kérnek. Ám ha jobban megnézzük a show közönségét, akkor azt láthatjuk, hogy boldog-boldogtalan ott szaladgál, akit kicsit is érdekelnek a videojátékok (egyszer például a helyi egyik GameStop eladója konstatálta szomorúan, hogy többször bejutott már, de az előző évektől eltérően az adott showra valamiért nem tudott belépőt tarhálni). Valljuk be nyugodtan, ha szigorúan véve csak a szakma mehetne be, akkor nem lenne ekkora embertömeg.

PIC 004

Ez be is bizonyosodott az előző bekezdésben említett években, amikor is jóval kevesebb ember lézengett (szó szerint) a helyszínen. Persze akkoriban meg is szólaltak a vészharangok, miszerint “ez így nem az igazi és vissza a régi E3-mat!”. Mindezt csak az egyszeri játékos szemszögéből nem értem. Ők ugyanúgy megkapták a bejelentéseket, semmiben nem szenvedtek hiányt, maximum a helyszínen nem volt olyan a dolog, mint amúgy rendesen, de ebből ők vajmi keveset tapasztaltak.

Mindenesetre be kell, hogy valljam: én például a legkedvesebb emlékeim közt tartom számon a 2008-as kiállítást, amikor nem kellett embertömeggel birkózni, mindenhová egyszerűen oda lehetett férni. Nemrég látott napvilágot egy hír, amely szerint idén jön egy változás, ami kapcsán megint tovább változik a helyzet, s nem feltétlenül pozitív irányba (bár ez nézőpont kérdése). A show-t szervező ESA ugyanis bejelentette az elmúlt hetekben, hogy 5000 rajongót is beengednek majd az E3-ra, de arról egyelőre nem közöltek részleteket, hogy ez mit jelent, vásárolni lehet majd jegyet, vagy valami egyéb módon lehet elnyerni a kiváltságot.  Mindez azonban egyet jelent: még nagyobb tömeget – halványan felsejlenek a zsúfolásig tömött gamescomok rémes hétvégi napjai.

2010_usa_day5 087

Persze, könnyű annak, aki csókosnak született….

Az első E3-amra való utazás örökre emlékezetes marad. Nem csak a nyilvánvaló okán (az első mindig, mindenből emlékezetes), hanem mert kissé hosszúra nyúlt az odaút. Ilyen-olyan okok (leginkább késői szervezés) miatt két átszállással majdnem teljesen 24 órán át tartott ajtótól-ajtóig (vagy sokkal inkább ágytól-ágyig). Az utolsó etap már csak egy három órás szösszenet volt, Dallasból kellett áthúzni Los Angelesbe, “persze” éjjel. A körülményeket csupán azért festem le, hogy érzékelhető legyen, mennyire lehetett jelen a fáradtság.

Történetesen egy nagyon élénk kolumbiai ülés szomszédot kaptam, aki roppantmód beszédes kedvében volt. Hamar előkerültek a szokásos témák, vagyis mit csinálsz, miért jöttél. Mikor elmondtam, hogy “mi járatban” vagyok, egyből az enyhe irigység szikráját láttam gyúlni a szemekben, hogy fúú, akkor én tök mákos vagyok, mert ingyen kapom a konzolokat, meg játékokat, utazgatok a világban. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez egy olyan országban, mint amiben mi élünk, nem feltétlenül így van (mert nemhogy a gépeimet, de sokszor még a tesztelendő játékokat is magamnak kell beszereznem, ahhoz meg hogy megéljek, főállást kell vállalnom, mert az írás csak hobbi, amiből kb. kifizetem a villanyszámlát és 3x nagykanállal eszek). Láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el, inkább rám hagyta. Pedig így van, itthon keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy videojáték újságíróként meg is tudjon élni. Köszönhető mindez valahol annak is, hogy az egész hazai szakma valahol a hobbiújságírásból nőtte ki magát.

DSC_0048

Aktív (és kevésbé aktív 🙂 újságírói karrierem ideje alatt öt E3-on vettem részt (meg még jó pár Games Convention és ECTS is volt), de bizton állíthatom, hogy az én útjaimat nem fizette tehetős honi videojáték kiadó, sem burzsuj lap tulajdonos. “Hát akkor ki?” – merülhet fel a kérdés? Bizony a bankom, a számlámon felelhető összegből (magyarul saját magam). Mindezt csupán a tisztán látás végett írom le, eszembe sincs mártírkodni – soha egyetlen percig sem bántam meg, hogy erre költöttem. Persze volt olyan, hogy kedvezően alakultak a kiadásaim, mert pl. ha nem egyedül megy az ember, akkor bizonyos költségeket meg lehet osztani.

Továbbá szerencsés esetben, ha útitársad támogatást élvez, akkor például az autóbérlésre nem biztos, hogy kell külön költeni. Nyilván akadnak, akik saját pénzből nem szívesen költenek ilyesmire és ezt azért részben megértem (például ezért nem volt szinte senki a honi sajtóból 2008-ban kinn rajtunk kívül, mert a gazdasági válság miatt a honi lapkiadók visszavettek a költségekből, no meg mert elterjedt, hogy bukás lesz az E3). Viszont ha nem fizetem be magam, akkor elég valószínű, hogy most nem írnék ilyen cikket, mert nem valósult volna meg egyik álmom és soha nem jutottam volna el sehova. Ehhez a szakmához kell egy kis fanatizmus is, ami részemről megvolt. Viszonylag ritka az, aki hajlandó egy (mezei, videojátékoktól független) nyereményjáték fődíját – egy biankó, világszerte bármilyen luxusutazásra beváltható csekket – holmi E3-as útra pazarolni, a Bahamákon való has süttetés és láb lógatás helyett (jelen).

PIC 025

De erre akkor most a gatyám is rámegy nem?

Nem feltétlenül. Persze az sem mindegy kinek mi a sok, de egy tengerentúli utazásra hajlamos mindenki úgy gondolni, hogy az eszement drága. Tény, hogy nem olcsó, de messze nem megfizethetetlen. Az egész produkció legsarkalatosabb és egyben legdrágább pontja a repülőjegy. Az örök szabály, hogy jó előre, időben kell foglalni, vagy megvenni és akkor olcsóbb. Mit jelent ez pontosan? Akár fél évet is, tehát nem árt már január, február környékén nézelődni. Persze nekünk is volt olyan év, amikor utolsó pillanatban derült ki, hogy megyünk, de ilyenkor mindent elintézni már nagyban a szerencse dolga.

A másik faktor az időtartam, ezt célszerű legalább egy hétre, vagy 10 napra nyújtani. Egyrészt így olcsóbb lesz, másrészt úgysem jár mindennap az ember a bolygó másik oldalán, érdemes ezt a lehetőséget maximálisan kihasználni (erre majd még később visszatérünk). A szállás szintén egy nagyobb költség, amire megint csak a “hamarabb jobb” elve vonatkozik, már csak azért is, mert el lehet képzelni, hányan szeretnének a show ideje alatt minél közelebb megszállni a helyszínhez. Persze vannak minőség ugrások a választható szobák közt, de ha valaki nem csak a sokcsillagos megoldások híve, akkor azért bőven akad megfizethető alternatíva.

Pláne, hogy ezt meg is lehet osztani, ha olyan partnerrel utazik az ember, akivel nem átall egy szobában aludni. Amivel még mindenképp számolni kell, az az autóbérlés, Los Angeles egy hatalmas palacsinta, ahol mindenki motorizáltan közlekedik. Tömegközlekedés létezik ugyan (pl. van metró – egyik évben meg is kerestük, le is mentem fotózni, mert nem hittem el), de ezt leginkább azoknak lehet ajánlani, akik nem sietnek sehová. Menetrend mint olyan, csak papíron létezik, szinte ad-hoc közlekednek a járművek és egyszer majd odaérnek a célhoz. Szerencsére ez a költség is megosztható, ha van útitárs, a benzinköltség pedig szinte “elhanyagolható”.

PIC 001

Na de szóval mennyi az annyi? Ízlés dolga is, de ha a fent említett három “alap” költséget vesszük, akkor nagyjából 3-400e forintra számolni kell minimum. Ezen felül számít ki mennyit és mit eszik, valamint mi mindent szeretne megnézni, vásárolni. Elismerem, hogy ez így egyben soknak hangozhat, de érdemes utánaszámolni ki mennyit hagy ott egy péntek esti elhajláson, vagy mekkora részét költi a fizetésének luxus dolgokra, amire nincs is feltétlen szüksége. Szerintem ennyit egy (esetleg két) év alatt félre lehet tenni, anélkül, hogy az embernek sanyargatnia kéne magát, vagy szigorúan spórolnia kellene. Mindenkinek el kell döntenie, mi a fontos számára. További alternatív megoldásként lehet várni a csodára, s a rossz nyelvek szerint a megfelelő irányú smúzolás is csodákra képes. De amíg utóbbi azért ízlés dolga, addig az előbbi bizonyos fokú naivitásra utal.

(folytatása következik, ahol az előkészületekről lesz szó)