Video Games
0 hozzászólás

Marvel’s Spider-Man játékteszt

szerző : dátum : szeptember 4.
 

A Sony meglepő húzással már év elején eldurrogtatta a komolyabb puskaporát, idénre már csak egy nagy megjelenésük maradt. Megnéztük, hogy a Marvel’s Spider-Man fel tud-e érni a God of War és a Detroit által tavasszal generált forgószélhez.

A PlayStation közeli fejlesztő stúdiók közül az Insomniac Games státusza az egyik legérdekesebb. Sokáig ugyanolyan elkötelezett first party csapatnak tűntek, mint kortársaik és sorstársaik a Naughty Dog vagy a Sucker Punch (a Sony nagy platformjáték hármasa), ám nagyjából öt éve meglepő fordulat következett be. Fuse címmel egy multiplatform játékot jelentettek meg, ami a nagy rivális Microsoft konzoljára is kijött, nem sokkal ezután pedig (akkor még) hihetetlen módon egy Xbox One exkluzív játékot szállítottak le – ez volt a Sunset Overdrive.

Míg előbbi ordas nagy bukta lett, utóbbi kifejezetten jó kritikákat kapott, ám a kasszáknál elmaradt a várva várt csilingelés – tisztes, de mérsékelt sikert ért csak el a Jet Set Radio hangulatára igencsak hajazó játék. Hogy miért is nem maradtak a jól bevált úton a megszokott japán kiadó “háziállatkájaként”, azt legfeljebb találgatni lehet. Annak idején ők maguk leginkább azt hozták fel érvként, hogy így szélesebb közönséget érhetnek el, továbbá szerették volna saját kézben tartani IP-jeiket. Azt már csak én teszem hozzá (és lehet nincs teljesen igazam), hogy a Resistance sorozat sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket. A kezdeti siker után egyre apadt az érdeklődés, a harmadik részre már csak viszonylag kevesen voltak kíváncsiak (legalábbis tripla A és giga költségvetés mércével mérten) – nem sikerült tehát az, ami a fent említett két pályatársnak az Uncharted és az Infamous szériákkal.

A történtek ellenére (vagy éppen miatta?) a csapat ma is jó kapcsolatot ápol a Sonyval, két éve a Ratchet & Clank felújításával tért vissza a “tékozló fiú”, most pedig – annak ellenére, hogy rendszeresen adnak ki kisebb játékokat más platformokra is – egy újabb PlayStation exkluzív címet hoztak össze, a Spider-Mant. Ha lehet hinni a fámának, akkor épp a Sony kereste meg a Burbankban székelő srácokat, ugyanis a Marvel feldobta a lehetőségét egy közös munkának. A fejlesztők szabadon választhattak a képregényesek repertoárjából és ők a Csodálatos Pókember mellett tették le a voksukat. Hogy eme képregényhős filmes jogai épp a japánok kezében vannak, az pusztán a véletlen műve, vagy legalábbis higgyük ezt, ha az Insomniacos srácok ezt mondják.

Akár így volt, akár máshogy egy dolog tagadhatatlan: a fejlesztők végtelen profizmussal álltak a feladat elé. Köszönhető mindez talán annak is, hogy vannak áthallások a legutóbbi nagyobb és eredeti projektjük irányába. S itt most természetesen nem a Ratchet & Clank Remasterre gondolok (habár abból is meríthettek bőven ötleteket), hanem a már említett Sunset Overdrive-ra. A lényeg, hogy testhez áll nekik a téma, valamint az is teljesen nyilvánvaló, hogy kellő tisztelettel, gyakorlatilag rajongói felfogásban nyúltak az alapanyaghoz.

Az új Spider-Man nem egy eredettörténet, hanem egy már tapasztalt, sokat látott Peter Parkert ismerhetünk meg. Nyolc évvel azután járunk, hogy a Pókember “megszületett”, így már tisztában van mind saját képességeivel, mind a rá leselkedő veszélyekkel. Ennek megfelelően a történet sem úgy kezdődik, hogy szánkba rágnak mindent, hanem feltételezi a játék, hogy ismerjük az univerzumot. Ez egyszerre jó és rossz. Egyrészt nem megy az idő felesleges tököléssel, mondhatnák a rajongók, másrészt viszont aki most ismerkedik ezzel a világgal, az néha kapkodni fogja a fejét, hogy ez most ki és miért történik az ami. Mindez nem nagyon durva, sem nem nagyon tolakodó, viszont ahogy a játék “in medias res” bekezd, azt egy kicsit soknak éreztem. Szívesen megnéztem volna egy pár perces kis felvezető mozit, és a hirtelen rám szakadó tutorialok sem töltöttek el kimondott lelkesedéssel.

Szó se róla, minél hamarabb megismerkedünk egy játék irányításával és minden csínjával-bínjával, annál jobb. Itt is ez történik, csak kicsit gyors a tempó, részemről élveztem volna ha több szabadságot kapok indulásnál; nekem kicsit nehezen sikerült felvenni a fonalat, mit és hogyan kell tennem. Viszont amikor már belejön az ember, akkor nagyon élvezhetővé válik a felhőkarcolók közti közlekedés. Nem mintha azt a két gombot lenne nehéz megjegyezni (R2-vel lenghetünk, az X-szel pedig lendületet vehetünk még a levegőben utána), hanem mindennek a gyakorlati alkalmazása, vagyis melyiket hol érdemes alkalmazni (meddig lehet engedni a lengést, hogy működnek a gyors irányváltások, stb.), egyszóval hogy is működik a lelke a dolognak. Az egyes kiszögellésekre való gyors megérkezést úgy oldották meg a készítők, hogy kis köröket látunk ott, ahová meg tudunk érkezni, s ha épp abba az irányba állva a L2+R2 kombót nyomunk, akkor villámgyorsan ott termünk és stabilan ott is maradunk. Lehet persze még rengeteg dolgot csinálni (falon futni, plafonon mászni, fonálon lecsüngeni, …) de a lényeg ezeknek az alapoknak az elsajátítása, a többi majd szépen jön magától idővel.

Szerencsére a harc sincs igazán túlbonyolítva. Olyannyira nem, hogy részemről gyakorlatilag majdnem végig az elején tanultakat hasznosítva küzdöttem végig (ellen felnyom a levegőbe és halálba pofoz, esetleg pár jól eleresztett mozdulattal odaszögez vagyis hálóz bármilyen szilárd felülethez). A változatosságot inkább a különféle kütyük és képességek adják, amiket a kaland során megszerezhetünk. Ezek nem ingyen jönnek, hanem meg kell értük dolgozni. Egyrészt a küzdelmek után kapott tokenekből, másrészt lesznek más feladataink is.

S itt akkor el is érkeztünk az első negatívumokhoz, ugyanis ezen feladatok jó része nem mindenkinek fog örömet okozni. A sima gyűjtögetős cuccokkal még nincs is nagy gond (pl. Spidy régebbi hátizsákjait kell összegyűjteni szerte a városban, amelyekből igazi ereklyék és emlékek kerülnek elő). A galambok hajkurászása már mérsékelten volt érdekes, vagy legalábbis csak az első pár alkalom (el kell kapnunk őket röptükben). A kutatóállomások viszont lehet mondani, hogy a mélypontot jelentették részemről. A Pókember imídzsébe ugyan bőven belefér (sőt!), hogy olajszennyeződést tisztít az óceánban, meg mérgező gázokból vesz mintát, majd ezt elemzi.  Ez az ökoharcos felállás viszont kevés izgalmat ad, sőt nekem inkább olyan érzést adott, hogy valamivel szerették volna kicsit megnyújtani a játékidőt, valamint feloldani a főszál küzdelmei során jelentkező monotonítást. Ugyanez mondható el a logikai feladatokról is: jópofa az alapötlet, de amikor már nyolcvanharmadjára is egy áramkört kell elkészítened vagy kijavítanod, akkor az már nem feltétlenül lesz ínyedre. Sajnálom, de ki kell mondani, ezek a részek uncsik.

A másik gond, hogy a harcok is elég unalmasak, repetitívek lesznek egy idő után. gyakorlatilag három “frakció” ellen küzdünk majd végig, ha a főbossokat nem számítjuk és ezek felépítése kínosan hasonló. Mindegyik csapatban van egy testesebb, masszívabb pasas, akivel jobban elleszünk, pár távolról társaikat fedező fegyveres, a többiek meg kétkezi harccal szállnak szembe velünk. Oké, pár variáció akad mindegyik csapatnál, ami kis színt visz az egészbe (mint a lebegő jetpackesek, vagy a sugárostorral hadonászó mukik), de idővel már ez is kevés. A fejlesztők is érezhették ezt és próbálták színesíteni a játékot lopakodós részekkel, különleges belső helyszínekkel, sőt más karaktereket is irányíthatunk majd (nem titok, hogy Mary Jane is játszható, hisz az előzetes anyagokban ezt megmutatták).

Cserébe az open-world világ abszolút hozza a gyors, megcsinálok egy küldetést, aztán esetleg csinálok valami mást életérzést. Talán lehet hogy jobb is eképp játszani a játékot, nem végigszaladni rajta, ugyanis csinálni mindig lesz mit. Ha szigorúan csak a sztorit nézzük, akkor az lehet kijátszható lenne 10 óra alatt, azonban a könnyebb továbbhaladáshoz kellenek a gyűjtögetések, küzdelmek a karakter fejlesztéséhez és az újabb képességek vagy kütyük begyűjtéséhez. Mindennel együtt igazak azok az infók, amik nagyjából 20 órára lövik be a végigjátszást, nekem még talán több is volt úgy, hogy gyakorlatilag mindent megcsináltam (pár ellenálló csoport felszámolása maradt ki, ezeket még majd bepótolom – 96%-on állt meg a végigjátszás mutatója).

Jut eszembe, a helyszínről még nem szóltam, habár minden valamire való képregény rajongó tudja, hogy Spider-Man New Yorkban székel, egész pontosan pedig a középső, Manhatten szigeten fogunk kalandozni. Harlem, Central Park, Hell’s Kitchen mind ismerős nevek bizonyára, mint ahogy a híres épületek és egyéb ikonikus helyszínek és nevezetességek is mind megtalálhatóak (feladat is lesz ezek lefényképezése). Igazi helyismeretem ugyan nincs (mindössze egyszer jártam a városban, akkor is csak pár órára), de amennyire meg tudom állapítani, sikerült jól lemodellezni a városrészt, s ha ugyan nem is mindent pont úgy, de abszolút átjön az ottani életérzés.

A grafika remek, gyakorlatilag a képekre nézve ezt nem is kell különösebben méltatnom. Igaz azonban az, ami open-world játékoknál gyakori, hogy az átvezetőkben kicsit részletesebb, szebb amit látunk, míg menet közben pl. az NPC-k meg már nem néznek ki olyan jól. Persze ez megbocsátható a város méretét tekintve, valamint figyelembe véve azt a tényt, hogy nagyon is él körülöttünk a környezet. Mindenhol rengeteg a járókelő, mennek az autók, egyszerűen tényleg egy működő rendszer kellős közepén találjuk magunkat. Egy idő után már bizony rengeteg helyen kell majd egyszerre lennünk, ehhez lesz segítség a más játékokból is ismert fast travel. New Yorkban mi mással közlekedhetnénk, mit metróval. Ez alkalmat ad pár vicces jelenetre, mint más Spider-Manekkel (vagyis imitátorokkal) való találkozás, vagy szimplán ahogy valaki elalszik a vállunkon – ezeket a jeleneteket szemlélhetjük a töltés alatt.

Apropó töltés! Sajnos ebből akad párszor, mármint olyan helyzetből amikor töltőképernyőt kell bámulnunk. Persze ez a fent említett helyzetekben (térképen távoli pontok közti ugrások) indokolt, sőt még akkor is, amikor valami különleges helyszínt kell betölteni (habár más játékok ezt meg szokták oldani “láthatatlanul”, egy-egy jól elhelyezett cutscene-nel – el vagyunk kényeztetve na!). Az viszont mindenképp fura, hogy egyes mellékküldetések, vagy apróbb challengek napszakokhoz vagy időjáráshoz vannak kötve (nem dinamikus ezek váltakozása, a sztori alakulása irányítja mindezt). Viszont ha ilyen helyre érkezünk, akkor a játék vad töltésbe kezd és újra generálja a környezetet az adott feladatnak megfelelően, majd azt követően visszaállítja az eredetit. Ez mindenképp egy kicsit kiábrándító.

Ha már itt tartunk, ejtsünk szót a bugokról is. Habár a teszt verzió egyből kapott egy méretes javítást, s a megjelenés napján várható egy újabb (melyben többek közt a Photo Mode és a New Game+ is élesedik), úgy fair, ha az általam látott dolgokról is szót ejtek. Többször akadtak egymásba illetve környezetbe a karakterek, láttam rendőrautókat házakban eltűnni, illetve azokon átmenni, háttereket hirtelen eltűnni, vagy előtűnni, továbbá a szájszinkron hiányát, vagy hibás mivoltát egy-egy NPC esetén, valamint pixeles alacsonyabb felbontású képeket, textúrákat. Utóbbira példa, amikor egy múzeumban kell valamit megvizsgálni és a hozzá tartozó leírás nem olvasható, csak egy homályos paca (pedig bőven lehetne az), vagy egy-egy fő(!)szereplő UI-on megjelenő arcképe. Ezek kicsit unprofessional hatást keltenek, habár a megjelenésig még bőven javíthatóak és könnyen lehet, hogy a végfelhasználó nem is találkozik velük.

A sztoriról nem nagyon szeretnék nyilatkozni, mert ez az élmény maradjon meg a játékosnak. Egész röviden tényleg csak annyit (mivel nem szeretnék semmit elspoilerezni), hogy kicsit nehezen indul be, de aztán meg a végére kellőképpen felpörög. A karakterek viszont megérdemelnek pár szót. Peter Parker ezúttal nem a Hírharsonánál dolgozik, hanem egy tudományos laborban asszisztens (aminek persze a történésekben nagy szerepe lesz). Mary Jane természetesen ott sertepertél a környéken, szerencsére azonban nagyon jól eltalálták a karakterét. Nem az a nyafogós kislány, aki várja, hogy megmentsék, hanem talpraesett, önálló, erős jellem, aki nem fél saját maga megoldani egy-egy helyzetet. Kapcsolatuk kicsit sablonos “se veled, se nélküled” vonalra épít, de nem feltétlenül áll neki rosszul. A többiek (May néni, Miles, Norman Osborne, Yuri Watanabe, Martin Li) mindannyian szépen kidolgozottak és remekül eltaláltak. Nem volt gondom azzal, hogy valamelyiküknél rossz lenne a szikronszínész, vagy idegesítőre írták volna szerepet. Azonban hogy ki hogy lép be a sztoriba, mi a szerepe, arról tényleg győződjön meg mindenki maga (főleg a játék során előforduló ellenfelekre nézve).

A technikai oldalról csak annyit, hogy PS4 Pro-n játszottam, 4K felbontásban HDR képes televízión és a látványra nem volt panasz. Mint azt bizonyára sokan tudják az előzetes hírekből, a képfrissítés 30 FPS-re korlátozódik, ám ennek abszolút nem láttam negatív hatását. Kellőképpen folyamatos volt amit láttam, nem voltak szaggatások, semmi nem zökkentett ki a játékélményből. Részemről inkább preferált a folyamatos, stabil képfrissítés, mint egy gyorsabb, ami viszont le-leesik pár frame-et és ezáltal kizökkent, szóval szerintem jól döntött az Insomniac és biztosan megvolt ennek a technikai oka, háttere is. A konzol ventilátora is viszonylag jól viselkedett, érdekes módon inkább a rendkívül kidolgozott cutscene-ek esetén pörgött fel jobban (igaz, akkor eléggé).

Összességében azt lehet mondani, hogy a Marvel’s Spider-Man egy jó játék. Semmiképp nem hibáktól mentes, kiváló alkotás, tehát talán nem szégyen kimondani, hogy az év eleji God of War és Detroit, vagy a tavalyi Horizon és Lost Legacy szintjére nem ér fel, ámde mégis remek szórakozás. Kicsit a végletek játéka: amikor jó, akkor nagyon is az és élvezetes, de tud bizony unalmas, egyhangú is lenni. Egy biztos: úgy tűnik az Insomniac a Sonyval és Marvellel karöltve hosszú távra tervez. Mindez nem csak abból nyilvánvaló, hogy máris érkezik egy DLC (a The City That Never Sleeps október végétől jelenik meg havi bontásban és három vadi új fejezetet ígér), hanem a befejezés is úgy kacsintgat, miszerint itt már meg van ágyazva egy rendes folytatásnak.

S hogy kinek ajánlom? Elsősorban persze a képregény fanatikusoknak és az open world játékok kedvelőinek. Talán leginkább a fiatalabb korosztály köreiben találja majd meg a játék leginkább a számítását, no persze azoknál, akik elég érettek már az erőszak különféle virtuális megnyilvánulásainak ábrázolására – mert hogy abból van bőven. No meg persze azoknak a fiatal, vagy idős felnőtteknek, akik sosem akarnak felnőni. Elvégre álmodozni, kalandozni jó, most végre mindenki lehet egy kicsit szuperhős.

A tesztpéldányt a Sony hazai PR képviselete bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk.

Részletek
 
Pozitív

- gyönyörű grafika
- kézreálló irányítás
- kellőképpen hosszú tartalom
- élethű New York-i hangulat

Negatív

- kicsit sok töltőképernyő
- gyengébben kidolgozott, unalmasabb részfeladatok, challenge-ek
- kevés típusú ellenfél
- picit repetitív játékmenet

Szerkesztői értékelés
 
Grafika
9.0

 
Hangok/zene
8.0

 
Irányítás
9.0

 
Játékélmény
7.0

Összes pontszám
8.0

Az értékeléshez vidd fölé az egeret
Olvasói értékelés
 
Grafika
9.7

 
Hangok/zene
10

 
Irányítás
8.5

 
Játékélmény
9.9

Olvasói pontszám
2 értékelés
9.5

Értékelted ezt