Video Games
0 hozzászólás

PaRappa the Rapper Remastered játékteszt

szerző : dátum : április 26.
 

Oszd meg, mi majd uralkodunk helyetted :Share on FacebookShare on Google+Pin on PinterestTweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Parappa, a rapper már bőven nagykorú. A 20. jubileumot egy remasterrel akarta megünnepelni a Sony, de talán illett volna valami szebb ajándékot összehozni.

Ó azok a boldog kilencvenes évek! Talán ez volt az utolsó olyan időszak, amikor a játékosok nem azon marakodtak, hogy milyen a felbontás, meg mennyi az FPS. Sokkal többet nyomott a latba, hogy milyen egy játék, mint hogy valaki olyan vágyak miatt hagyja ki, amit valójában nem is feltétlenül lát (khmm 4k, khmm 60 FPS). Oké, az 50-60 Hz-en már akkor is rugóztak páran, de ettől eltekintve legfeljebb a különböző platformok rajongói estek egymásnak, de ez mindig is így volt, mióta világ a világ.

Nagyobb hangsúly került tehát a kreativitásra, új ötletekre a játékfejlesztés berkeiben, és a PlayStation megjelenése az évtized közepén csak tovább segítette ezt a folyamatot. Újszerű, addig nem látott megoldások és műfajok jelentek meg, vagy éppen léptek a következő szintre. Az egyik ilyen volt a ritmusjátékok csoportja. Nem akarok felelőtlen kijelentéseket tenni, így nem mondom, hogy a Parappa the Rapper volt stílus első képviselője (mint ahogy nem is volt), de az talán kétségtelen, hogy igazi ikon született 1996-ban ami sok más, későbbi cím számára ihlető forrást és példaképet jelenthetett (ki tudja, talán a Guitar Hero sorozat sem jött volna a világra nélküle).

Erősen kétlem, hogy bárki, akit komolyabban érdekelnek a videojátékok, ne hallott volna legalább érintőlegesen Parappáról (hiszen Crash Bandicoot mellett sokszor emlegetik a platform kabala állataként), de azért a rend kedvéért essünk túl egy rövid, formális bemutatáson. A játék rajzfilmes stílusban nyomul, melynek főszereplője a címszereplő kölyökkutya, tipikus tinédzser gondokkal. Hősünk szerelmes egy lányba (aki egy igazi virágszál – szó szerint) és nem igazán tudja hogyan közelítsen felé, hiszen megannyi akadály (példának okáért egy rivális kutya) gördül az útjába. Szerencsére zenélni azért tud(?), így ennek segítségével vezet az út a boldogság és a beteljesülés felé (remélem nem lőttem le a poént ebben a spoilerek övezte világunkban).

A játékban mindösszesen hat szint van, ami baromi kevésnek tűnik és ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell valljuk, hogy az is. Ma már ez elképzelhetetlen volna, még indie címként is is szájhúzgálás lenne a válasz egy hasonló próbálkozásra. Akkoriban viszont ennyi is elég volt egy teljes árú játéknak a létjogosultsághoz, sőt mi több, senki sem húzta a száját. A Parappa nem csak kritikai, de közönség siker is lett, továbbá az eladások sem alakultak rosszul. Köszönhető ez annak, hogy az ötlet valóban újszerű volt, valamint hogy a valóban kevés szinten azért igen erős karakterű szereplők jelentek meg, s nem utolsó sorban (lévén zenei játékról van szó) nagyon jól sikerültek a dalok.

Hagyma mester a dojoban, a szarvas lady mint gépjárműoktató, a szuper laza béka a bolhapiacon és a rém idegesítő TV-s főző tyúk azt hiszem mindenkinek beégtek az agyába, ha csak egy pár percet is eltöltött a játékkal. Mindegyiküknek teljesen egyedi stílusuk van/volt, így a mennyiség hiányát a minőség kompenzálta. A papírlapka figurák és a gyerekes stílus miatt már akkoriban is voltak gúnyolódások, de a többséget elvarázsolta az a világ, amelyet a japán fejlesztők megalkottak.

Nos, azóta 20(!) esztendő telt el, és egy kevésbé sikerült folytatást, meg egy PSP-s feltámasztást leszámítva keveset hallhattunk Parappáról. A Sony gondolt egy merészet és a közelgő kerek jubileum okán tavaly beharangozott egy felújított változatot. Mint minden remaster során, itt is felmerült a kérdés, hogy milyen újdonságokra számíthatunk majd. A választ mostanára kaptuk meg: sajnos szinte semmire. A bejelentéskor közreadott demó láttán még bizakodó voltam, hogy ez csak azért ilyen, mert hirtelen mutatni kellett valamit és nemes gesztusnak értékeltem. Arra azonban nem gondoltam, hogy négy hónap elteltével én leszek az, aki húzgálja majd a száját.

Az új változat erényeit nagyon röviden össze lehet foglalni: felhúzták a játék grafikáját a ma elfogadott felbontásúra. Viszont mindezt csak az in-game grafikával tették meg, az átvezetők nemhogy maradtak ugyanazok a pixeles cuccok, amiket anno is megkaptunk, de még ugyanúgy kicsinyített képernyőn is jelennek meg. Hihetetlenül nagy a kontraszt, ami nagyon sokat ront a hangulaton, s ezzel végérvényesen el is veszi a kedvünket. Értem én, hogy talán már nem voltak meg az eredeti alapanyagok, de ha már remasterként nevezték el, talán illett volna akkor nulláról is újra kreálni ezeket. Különben csak legyen sima jubileumi kiadás, mert ez így bizony kimeríti az átverés fogalmát.

A pályák, dalok, szereplők mind pont ugyanazok, új tartalom csak annyi van, hogy egyes pályákat más zenei alapra is tolhatunk, de ezek az úgynevezett “add on songok” már a tíz évvel ezelőtti PSP-s kiadásban is szerepeltek. Kapunk még egy digitális használati utasítást, illetve kis fejlesztői biográfiát, valamint megjelent a “feel the beat” és “see the beat” segítség, amely a kontroller rezegtetésével, avagy vizuálisan (a Parappa fej megnagyobbításával) próbál segíteni a játékosokon. Mindez azonban rémesen kevés, sőt mondhatni  szinte felesleges.

Az eredeti játék sem volt hibáktól mentes és sajnos ezeken sem sikerült javítani, minden maradt ugyanolyan Ritmusjátékhoz méltatlanul rém pontatlan az irányítás, szinte lehetetlen pontosan beletalálni a nótákba. Két változat van: vagy arra megyünk, hogy jó értékeléseket kapjunk és a jeleket figyeljük, vagy megpróbálunk hallás után menni, de ilyenkor viszont rendszerint belecsúszunk az “awful”, azaz rémes szintbe, ami bizony az adott szint végét és a csúfos beégést is jelenti egyben. Ezek mellé az egész menürendszer is borzalmas, egy az egyben a régi PS1-es, ami már akkor is inkább csak megtűrt volt. A pályák végén manuálisan kell mentenünk például és hihetetlenül hosszúak a töltési idők, pedig hol van már a 2x sebességű CD meghajtó….

A Parappa the Rapper Remasteredet leginkább az elszalasztott lehetőségként lehetne aposztrofálni. Amíg az eredeti cím még ma is simán egy nyolcas, erre fájó szívvel biggyesztettem oda azt, ami alant látható. Romantikus alkatúak talán hasonló ábrándokba ringathatják magukat, mint anno a rendszerváltás után hazánkba látogató turisták, akik rettentő cukinak találták, hogy Magyarország mennyire tiszteli a régmúlt időket és meghagyja a macskaköves utakat pusztán műemlékvédelemből (holott mi jól tudjuk, hogy ennek egész más okai voltak). Naív! Nehéz elképzelni, hogy mi járhatott a Sony fejében, amikor ezt így összehozta. Egy reális scenario lehet, hogy talán későn kapcsoltak és mikor már csak pár hónap volt hátra – sok gondolkodás után, hogy mit is csináljanak – egyszeriben merészen felugrottak foteljeikből, egy emberként kántálva: “I gotta believe!”. Sajnos ez itt most nem volt elég. Kíváncsian(?) várunk egy Vib Ribbon Remastert. 🙂

Részletek
 
Pozitív

- az eredeti bája
- maradandó karakterek
- a zenék

Negatív

- az átvezetők csúnyák maradtak
- rémes menürendszer
- pontatlan irányítás

Szerkesztői értékelés
 
Grafika
6.0

 
Hangok/zene
9.0

 
Irányítás
4.0

 
Játékélmény
7.0

Összes pontszám
6.0

Az értékeléshez vidd fölé az egeret
Olvasói értékelés
 
Grafika

 
Hangok/zene

 
Irányítás

 
Játékélmény

Olvasói pontszám

Értékelted ezt