Video Games
0 hozzászólás

Shadow of the Colossus játékteszt

szerző : dátum : február 5.
 

A Team ICO klasszikusának nagyon jól áll a felújítás. Persze a grafika nem minden: elég manapság az a fajta játékmenet, amely még anno PS2-n meghódította a tömegeket? Erre keressük a választ.

Szabad-e egy klasszikus, mind a sajtó, mind a játékosok által egekbe magasztalt játékot kritizálni? Ha netán egy ilyen remekművet felújítanak, csak a renoválást illik véleményezni, vagy netán magát a gameplayt is? Egyáltalán összevethető-e a produktum az időközben megjelent új játékokkal, vagy egy burokban kezelve szabad csak óvatosan fogalmazva nyilatkozni róla?

Nehéz kérdések és még ha a válasz az is, hogy minden új játék egy új alkotás, akkor sem lehet az előzmények mellett szó nélkül elhaladni. Mindenesetre mikor a Shadow of the Colossus felújításának első értékelései megjelentek, mindenhonnan csak úgy áradtak a 9 és 10 pontok, a játékot pedig néhol a generáció legszebbjének aposztrofálták. Csakhogy ez nem igaz.

Szó se róla, a látvány nem csúnya, sőt! A Bluepoint Games igazán remek munkát végzett, abszolút látszik a végeredményen a törődés. A felújítás lehetőségét egyébként ők maguk vetették fel a Sonynál, mivel a játék sok munkatársuk mindenkori top 5-ös listáján ott virít, így szívügyüknek tekintik. Mivel a cím már nem volt ismeretlen számukra munka oldalról sem (a PS3-as remastert is ők készítették), ezért a lehető legjobb kezekbe került a projekt. Nemcsak a fentiek miatt, hanem mert az elmúlt években végzett munkáikkal (hogy csak a legfontosabb Uncharted: The Nathan Drake Collectiont említsük) bizonyították, hogy mennyire van létjogosultsága ennek a felújítósdinak, mint műfajnak. A Colossus kedvéért kibővült a csapat, főleg művészeti téren, hiszen ezúttal kicsit nagyobb fába vágták a fejszéjüket: egy remake-et kalapáltak össze.

Hogy mi a különbség? Egy remasternél inkább csak “apróságok” cserélődnek ki (részletesebb textúrák, nagyobb felbontás, javított framerate, egy-két foltozás itt-ott). Egy remake viszont sokkal nagyobb szabadságot ad, gyakorlatilag kicserélnek komplett részeket, esetleg újraírják az ósdi rutinokat, sőt akár nulláról is felépíthetik az egész játékot. Jelen esetben gyakorlatilag ez is történt, persze azzal a kivétellel, hogy csapat rengeteg dolgot megkapott (és megtartott) a játék eredeti anyagából. Azonban amellett, hogy ezeket használhatták, sok esetben inkább csak referenciaként tették, hogy az újonnan felépített modellek és pályák a lehető legjobban hasonlítsanak az eredetire.

Szerencsére azonban a srácok nem estek át a ló másik oldalára, kellő alázattal láttak a munkához. Vagyis nem dobtak ki mindent és cseréltek le csillogóra. Ahol úgy érezték, hogy az autentikussághoz hozzátartozik a régi, ott inkább megtartották azt. Ilyen például a karakterek animációja, vagy maga a gameplay, sztori és előadásmód, de a hírek szerint a kód alapja is maradt a régi PS2-es. Viszont tisztelet és alázat ide vagy oda, ennek köszönhető pár olyan dolog is, ami nem éppen a “napos oldalra” kerül ha a játékról kell szólni. Például a PS2-s időket idéző, akkoriban gyakran használt ködözés, a táj távoli szemlélésénél eljövő tile-os textúrák, helyenként gyenge lodozás (bizonyos távolságban eltűnő, vagy előtűnő más minőségű részletesség, pl. szikláknál), vagy ami legfájdalmasabb részemről: a kolosszusok megölésénél látható particle effekt (spiriccoló vér).

Oké tegyünk félre mindent (tisztelet, hagyomány, hype) és csak úgy hasonlítsuk össze modernkori cuccokkal a Colossust. Mondjuk Uncharted 4 vagy Horizon ellenében hogy teljesít? Ha részeiben tekintjük, akkor bizony vannak olyan helyszínek és jelenetek, ahol tátva marad a száj, ha azonban az egészet egységben nézzük, akkor (nem fogok hazudni)  szerintem elbukik. Persze (a fentiek fényében is) butaság a direkt összehasonlítás, hiszen eltelt egy évtized, más lehetőségei vannak a mai fejlesztőknek. Csupán azért hoztam fel ismét, hogy a felelőtlen dicséreteket (lásd fenn) új fényben lássuk, illetve kicsit konkrétabban is beszéljünk arról, hogy mit is jelent hogy a “játék gyönyörű”.

Persze a grafika nem minden, lépjünk tovább: mi a helyzet a játékmenettel, irányítással, hangulattal? Az eredeti kontrollja száz sebből vérzett, s ezt a Bluepoint is nagyon jól meglátta. Egyrészt behoztak egy új, alternatív irányítási metódust, amelyben pár dolgot le is egyszerűsítettek, ugyanakkor a rajongók kedvéért meghagyták az eredetit is, így bármelyiket választhatjuk. Sajnos azonban a ráncfelvarrás sem volt elég ahhoz, hogy elégedetten hátradőljünk. Ez egyik baj maga a kameramozgatás. Hajlamos néha túlfordulni és/vagy olyan szögeket felvenni, amiket nem győzünk korrigálni. A lovaglás elég “nyögvenyelős” (pláne mondjuk egy Horizon után, ahol mindez eléggé tökélyre volt fejlesztve), de a kolosszusokon való mászkálás és kapaszkodás is hagy kivetnivalót maga után. Nem szoktam ordítani a TV előtt, de a tesztelés alatt párszor elhangzott egy-két “menjél már!”, “miért oda mész?” típusú méltatlankodás. Persze az eredetit megálmodó Fumito Ueda annak idején ezeket is megmagyarázta (pl. “egy ló makrancos, nem mindig azt csinálja, amit akarsz”), de ennek ellenére nem érzem úgy, hogy ez a játék javára válik.

A sztoriról szándékosan nem szóltam semmit. Egyrészt viszonylag röviden össze lehetne foglalni, de az nyilván spoiler lenne (még ennyi év távlatából is, hiszen lehet valaki most találkozik vele először). A felvezetés eleve lassú és misztikus, még azt se tudjuk meg, hogy ki az a lány, akit hősünk magával hoz ebbe a rejtélyes világba és akinek kedvéért megküzd a kolosszusokkal, hogy felélessze. Ennél többet és némi magyarázatot csak a játék végén kapunk és annyit elárulhatok, hogy nem a hollywoodi klisék alapján történik majd a cselekmény.

“Oké, oké, de most tényleg annyi, hogy megyek és legyakom ezeket a behemótokat?” Nagyon leegyszerűsítve igen. A játékmenet annyi, hogy felkeressük a 16 kolosszust és megöljük őket. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen mindegyik hatalmas (még a legkisebb is legalább 2x-3x nagyobb mint mi) és nyilván nem fizikai erőnkkel, hanem gyenge pontjaikat kihasználva kerekedhetünk felül rajtuk. Ehhez persze mászni kell majd (sokat!) de sokszor leginkább azt kitalálni, hogyan is juthatunk fel rájuk. Ez a része nagyon ötletes a játéknak, hiszen mindegyik ellenfél teljesen egyedi és esetenként bizony jócskán kell agyalni, hogyan is kerekedhetünk felül rajtuk. Viszont azt figyeltem meg, hogy mikor megvan a megoldás és már csak a türelmetlenség, vagy az irányítás defektjei miatt húzódik el a kivitelezés, akkor átmegy az élmény frusztrálóba. Kissé repetitív lesz a sok mászás, s hiába az innováció, kicsit unatkozni fogunk.

Ugyanez mondható el valamelyest a köztes részekről, amikor egy-egy kolosszushoz utazunk. A lovaglásnak és kameramozgatásnak megvannak ugye a maga árnyoldalai és hiába kárpótol a látvány meg az élmény, maga a környezet picit steril. Mindössze néhány kis állat lakja, az egész olyan kietlen (ez különösen mondjuk a Horizon után lehet zavaró). Ez viszont egyrészről sztoriból van kimagyarázva, másrészt ugye anno a PS2 lehetőségei miatt kellett visszavenni – hiába volt forradalmi, hogy ekkora bejárható terület, egyszerűen részletesebb terep már nem fért bele a memóriába (ha már itt tartunk, akkor érdemes azt is megemlíteni, hogy eredetileg 48 kolosszust és a harcban segítő AI társakat is megálmodtak a készítők, ezek azonban szintén technikai okok miatt kimaradtak). Mindezek okán érhető, hogy a Bluepoint ragaszkodott az eredeti felálláshoz és nem varázsoltak flórával, faunával és mindenféle állattal teli világot (pedig a mostani hardware már elbírná, hisz PS4 Pro-n 60 FPS-ben pompázik a játék, de 4k-ban is stabilan tartja a 30-at).

“Most akkor mi van? Össze vagyok zavarodva!” – kérdezheti a kedves olvasó. Nos, ha így érzed, jól végeztem a dolgom, pont ez a kettősség zajlott le bennem is, mikor a játékot végigjátszva nekiláttam a cikk írásának. Egyik részről ott egy zseniális eredeti játék, egyedi hangulattal és alapötlettel, stílussal. Mellé megemlíthetjük a fanatikus rajongókból álló csapatot, aki az egészet leporolta, kicsinosította és újra elénk tárta. Másik oldalról viszont ott van az eltelt idő, az időközben megjelent vetélytársak, továbbfejlődött játékmechanikák. A Shadow of the Colossus ma is egy remek játék minden hibája ellenére, s ha mindezt hajlandóak vagyunk megbocsátani és helyükön kezelni, akkor remekül fogunk szórakozni (feltéve, hogy fogékonyak vagyunk a japán fejlesztők által prezentált művészi stílusra és játékmenetre). Egy azonban biztos: ha valaki a jövőben azt mondja remake, akkor én lehet azt felelem majd: “Olyan mint a Shadow of the Colossus? Mert akkor jöhet!”

(Utolsó utáni gondolat, szigorúan zárójelben: Ennek a történetnek az abszolút hőse ugye a Bluepoint Games, akik már nem először varázsolnak korábbi sikerjátékból felújított verziót úgy, hogy annak minden pozitívumát megtartják, amiért szerettük és mégis tudnak hozzátenni valami pluszt, leginkább látvány, technikai oldalról. A kérdés, hogy valaha ki tudnak-e törni ebből a kerékvágásból és megállnák-e a helyüket önálló stúdióként? Egy saját játékuk van, a Blast Factor nevű lövölde a PS3 kezdeti időszakából, viszont tapasztalt veteránok alkotják a gárdát, az alelnök / társ alapító például a Metroid játékok korábbi technikai vezetője. Szóval a tapasztalat megvan, de mindezen tudás elég-e egy önálló játék létrehozásához, vagy inkább ”a suszter maradjon a kaptafánál” alapon örök bérmunkára vannak kárhoztatva? Már csak annak fényében is érdekes kérdés, hogy előbbire láttunk már példát és ők nem tudtak élni a lehetőséggel. A Ready at Dawnra gondolok, akik szintén “jó munkásemberek” voltak, aztán a nagy költségvetéssel megtámogatott kiugrási lehetőség, a The Order: 1886 akkora bukta lett, hogy jó fél évvel a megjelenés után már 10 dolcsiért lehetett kapni az amerikai store-ban. Most meg ugye erős visszalépésként VR és indie játékokkal “bohóckodnak” több, de inkább kevesebb sikerrel. Mi lesz viszont a Bluepointtal? Persze a kérdés szigorúan költői, pár év múlva ha visszaolvassuk a cikket, tudhatjuk majd a választ.)

A tesztpéldányt a Sony hazai PR képviselete bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk.

Részletek
 
Pozitív

- mint remake 10/10
- egy igazi klasszikus az alap
- egyedi és izgalmas hangulat és ötlet

Negatív

- az eredeti pár apró hibája bennemaradt
- irányítási nehézségek
- manapság már kisebbet durran

Szerkesztői értékelés
 
Grafika
9.0

 
Hangok/zene
9.0

 
Irányítás
6.0

 
Játékélmény
8.0

Összes pontszám
8.0

Az értékeléshez vidd fölé az egeret
Olvasói értékelés
 
Grafika
9.0

 
Hangok/zene
9.0

 
Irányítás
6.0

 
Játékélmény
9.0

Olvasói pontszám
2 értékelés
8.3

Értékelted ezt